Szegregáció kontra integráció a fogyatékosok képzésében 2.
interjú Turcsik Katalin iskolapszichológussal
SzocHáló: Milyen hatásai lehetnek egy fogyatékos gyerek iskolai integrációjának?
Turcsik Katalin: Az emberek mindig a többiekhez képest ítélik meg magukat, ezért jó, ha az iskola „leképezi” a társadalmat. Ez a megfelelõ önértékelés kialakulásának feltétele. A társadalomban pedig sokféle ember él (férfi-nõ, szegény-gazdag, roma-nem roma, fogyatékos-nem fogyatékos), akiket nem szerencsés elkülöníteni egymástól. Ha valaki olyan oktatási intézménybe jár, ahol megtanul beilleszkedni egy olyan közösségbe, amilyennek késõbb is része lesz, az a továbbiakban sok helyzeten át fogja segíteni.
SZH: Hogyan lehet elkerülni azt, hogy a fogyatékkal élõ gyerekek „másnak” érezzék magukat?
TK: Nem gondolom, hogy ezt el kell kerülni. Éppen azt kell mindannyiunknak - lehetõleg már gyermekkorunkban - megtanulnunk, hogy milyenek vagyunk, miben vagyunk mások és miben ugyanolyanok, mint a többiek. Én ügyesen mászom fára, de fahangom van. Te szépen tudsz verset mondani, de pocsék a helyesírásod. Õ kerekes székhez van kötve, de hibátlanul tud számolni. Miközben mind a hárman nagyjából egyformán szépen rajzolunk, olvasunk vagy éppen furulyázunk. Mindenekelõtt pedig mindegyikünk ugyanúgy tiszteletreméltó és szeretnivaló, mert megtanultuk betartani az együttélés szabályait: nem lopunk, csalunk, hazudunk – egyedül ebben kell egyformának lennünk, ez pedig független a képességektõl! Szerintem az iskolának is ezt kell közvetítenie a gyerekek felé. Elfogadni a másik bõrszínét, képességeit, adottságait és megkeresni a másikban, amiben õ különleges, amiben õ lehet a példa. Nem szólva arról, hogy a fogyatékkal élõ teljesítményében tisztelnünk kell a dupla-tripla erõfeszítést.
SZH: Ez az elképzelés hogyan ültethetõ át a gyakorlatba?
TK: Hosszú távon mindig hasznos, ha az ember csoportjának tagjaihoz képest el tudja magát helyezni, ám ehhez fontos, hogy sok-sok összehasonlítási szempontunk legyen. Ebben a magyar iskolarendszer nem mindig segít, hiszen csak néhány képesség, elsõsorban a verbális képességek alapján kategorizálja diákjait. Egy igazán integráló, befogadó iskolában rendkívül fontos, hogy sokféle módon kipróbálhassa magát az ember. Meg kell teremteni azt a terepet, mely sikerélményhez juttatja a diákokat. Minden gyereknél, diáknál, így a fogyatékkal élõknél is elengedhetetlen a normális fejlõdéshez a sikerélmények biztosítása. Szerencsére sok olyan iskola van, ahol törekszenek arra, hogy a gyerekek minél több képességüket megmutathassák. Különbözõ rajzpályázatokra, zenei hangversenyekre, sportversenyekre, színpadi szereplésekre gondolok. A problémát fõleg abban látom, hogy ezeknek a tanórán kívüli teljesítményeknek nincs igazi értékük.
SZH: Az osztálytársak szempontjából milyen következményekkel járhat a fogyatékkal élõk integrációja?
TK: A tolerancia olyan alapvetõ érték, amire szükség van a túléléshez. Az iskola egy másodlagos szocializációs terep, mely megtanítja, hogyan kell viselkednem a társadalomban – többek között a fogyatékkal élõkkel. Az emberekhez való hozzáállást, az attitûdöt már kisgyermekkorban el kell kezdeni kialakítani, így a szülõkön kívül már az óvoda intézményének is felelõssége van abban, hogy milyen mintákat nyújt a gyerekeknek. Ha már ebben a korban találkoznak fogyatékkal élõ emberekkel, esetleg az óvodai csoportba járnak ilyen gyerekek, ösztönösen „normálisnak” fogadják el õket, és megszûnik a mássággal kapcsolatos szorongásuk, természetesen tudnak majd velük viselkedni.
SZH: A pedagógusnak milyen feladatai vannak a sikeres integrációban?
TK: A pedagógus szempontjából az a nagy feladat, hogy meg tudja mutatni a gyerekeknek, hogy sok szempont van egy ember megítélésében, és vannak olyanok, amiben a fogyatékkal élõk is nagyon értékesek.
A tanároknak elsõsorban etikai értékeket kell képviselniük, amelyeket nem biztos, hogy a felsõoktatásban meg lehet „tanítani” nekik. Persze a pedagógusképzésben mindenképpen helyet kéne kapniuk olyan helyzetgyakorlatoknak, esetmegbeszéléseknek, melyek a fogyatékkal élõkkel foglalkoznak. A gyakorlatnak sokkal nagyobb százalékban kéne jelen lennie a pedagógusképzésben, sokkal hangsúlyosabbnak kéne lennie a hospitálásnak és a gyakorló tanításnak. A toleranciát nyilván nehéz tanítani, ám a kommunikációnak, a differenciálási és visszajelzési technikáknak nagyobb helyet kellene kapnia a didaktika oktatásában.
SZH: Vannak-e olyan esetek, amikor nem szerencsés az integráció?
TK: Túl nagy (értelmi vagy érzékszervi) deficit esetén már nem érdemes integrálni, mert akkor már nem összehasonlítható két ember. Ha nagy a szakadék a fogyatékkal élõ és a többi diák teljesítménye között, akkor nem tudja magát összehasonlítani a többiekkel, és már egy másik „kategóriának” érzi magát. Örök kívülállóként éli meg a helyzeteket, és állandó kudarcélmények fogják jellemezni iskolai karrierjét.
A rossz integráció káros. Ha nincsenek meg a feltételek (gyógypedagógusok megfelelõ számban, szükséges eszközök, megfelelõ osztálylétszám), akkor inkább szegregáljunk. Több jó külföldi példa mutatja, hogy megfelelõ segítséggel akár komoly érzékszervi, illetve értelmi fogyatékosok is integrálhatók, de ma Magyarországon erre – elsõsorban anyagi okok miatt – még nincs lehetõség. A törvényi feltételek már egy ideális állapot felé közelítenek, csak ezek az elvek sajnos még annyira távol állnak a valóságtól, hogy nem minden esetben lehet megvalósítani õket. Márpedig az oktatással lehet a legtöbbet tenni az elfogadásért és az egyenlõ esélyek megteremtéséért. Ehhez szükség van a pedagógusképzés és a pedagógusok szemléletváltására, és a pedagóguspálya megbecsültségének javulására, hogy valóban elkötelezett emberek válasszák ezt a hivatást.
SZH: Milyen hatásai lehetnek a fogyatékkal élõk munkaerõ-piaci integrálásának?
TK: Azt hiszem, könnyen belátható, hogy ha ez valóban megtörténne, az jó hatással lenne mind a fogyatékosokra, mind az egészségesekre nézve. Azt jelentené, hogy túlléptünk félelmeinken és elõítéleteinken, és hogy társadalmunk elképesztõ etikai magasságokba emelkedett, ahol az emberi értékek a gazdasági értékek fölé emelkedtek. Bár hiszek az egyén és a társadalom fejlõdésében-érésében egyaránt, nem hiszem, hogy a fogyatékosok integrálása a munkaerõpiacra igazán megtörténhet a belátható jövõben. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekednünk arra, hogy minél több fogyatékos hasznos munkát végezhessen és hogy ezért fizetést kaphasson - hiszen ez jelentené a fejlõdést. Biztos vagyok benne, hogy a fogyatékkal élõk egy (talán nem is kis) része kaphatna olyan munkát, amit képességei szerint jól el tud végezni, máskor kompromisszumokat kell kötnünk. Nem beszélve azokról az esetekrõl - és biztos vagyok benne, hogy számtalan ilyen van -, amikor az "egészséges" kevésbé végzi jól a dolgát, mint egy fogyatékos, mert esetleg kevésbé lelkes, kitartó vagy szorgalmas. A fejlõdés iránya tehát adott, de a legnagyobb tennivalónk mindenképpen az oktatás-nevelés terén van: az integrációt ott kell elkezdenünk.
A cikk a “Honfoglalás az esélyegyenlõségért” program keretében készült. A program megvalósulását az Egyenlõ Esélyek Mindenki Számára Európai Év -
2007 keretében az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogatja.
