Szegregáció kontra integráció a fogyatékosok képzésében 1.
interjú H. Kovács Zsuzsa gyógypedagógussal, magyartanárral
H. Kovács Zsuzsa: Pozitívumként mindenképpen azt említeném, hogy elfogadóbb lesz általa a társadalom. A beilleszkedés elején mindig vannak problémák, de miután a társai megismerik, már nem a külsõ jegyek alapján fognak dönteni. A fogyatékosság típusától és mértékétõl függõen húzóerõ is lehet egy integráló osztály, de hangsúlyozom, hogy az értelmi fogyatékosság ez alól kivételnek számít. Ha már nagyobb különbség van a fogyatékkal élõ és a „többiek” teljesítményben, az már visszavetheti, és viselkedés zavarokhoz vezethet, esetleg a saját képességein is alul fog teljesíteni. A fogyatékosság mértékét és specifikusságát mindenképpen szem elõtt kell tartani integrálás esetén. A személyiségfejlõdése szempontjából addig szerencsés az integrálás, ameddig több pozitívum éri, van sikerélménye, de amikor ez már nem így van, nem szabad erõltetni.
SZH: Milyen hatással lehet az osztálytársakra az integráció?
HKZS: Tágítja a látókörüket, a saját világukat, ráébrednek, hogy vannak másmilyen emberek, ezért a viselkedéskultúrájukra és az elfogadóképességükre is jelentõs hatást gyakorolhat. Nem egy pillanat alatt történik meg az elfogadás, a gyerekek türelmi határa különbözõ lehet az osztályban, és a pedagógusnak segítséget kell nyújtani ebben a folyamatban.
Megtanulják, hogyan kell, hogyan érdemes segítséget adni, milyen határai vannak a segítségnyújtásnak. Ám negatív folyamattá is válhat, amikor nem sikerül az integráció, és zavaróvá válhat a fogyatékkal élõ jelenléte a tanítási órákon, fontos szem elõtt tartanunk, hogy az iskola az összes gyerekért felelõsséggel tartozik.
SZH: Mennyire vannak felkészülve a hazai tanárok az integrációra?
HKZS: A tanárképzés során egyáltalán nem kapnak a pedagógusjelöltek segítséget ebben az ügyben, ezt bátran mondhatom, mert pedagógiát és gyógypedagógiát is végeztem. Legfeljebb az elmélet szintjén jelenik meg az integráció témája, de az, hogy mit jelent a gyakorlatban, a pedagógus elõször akkor tapasztalhatja meg, amikor ilyen helyzetbe kerül.
SZH: Mennyire lehet „megtanulni”, hogyan kell bánni a fogyatékkal élõ diákokkal?
HKZS: Annyira, amennyire a tanárságot. A leghangsúlyosabbnak a tanár részérõl az elfogadásnak kellene lennie, aki eleve nem elfogadó típus, az ezt az attitûdöt nem is tudja továbbadni a diákjainak. Talán több gyakorlattal sok segítséget lehetne nyújtani: meg kéne ismertetni fogyatékos embereket a hallgatókkal. Fogyatékosságról pusztán beszélni szinte felesleges. Sok mindent figyelembe kell venni, ha ilyen gyerekeket tanítunk, például veszélyes lehet, ha túlságosan óvni akarjuk õket, a legnagyobb feladat, hogy objektíven lássuk õket és képességeiket, ehhez mindenképpen szerencsés, ha segítséget kérünk az iskola gyógypedagógusától. Szembe kell nézni vele, hogy bár emberi mivoltukban nem különböznek, igenis vannak speciális igényeik.
SZH: Optimális esetben milyen feltétele lenne a jól mûködõ integrációnak?
HKZS: Fejlesztõ pedagógus és gyógypedagógus minden fogyatékos személy mellé, ahogyan az számos jól mûködõ demokráciában már régóta megvalósult: ez ideális az integrált diáknak és az osztálytársainak is. A specialitásuk miatt egyéni igényeik vannak, ha mindent egyedül kell csinálniuk, lemaradhatnak, a tanárnak pedig az oktatásra szánt idejében kell megoldania olyan feladatokat, melyek nem az õ kompetenciakörébe tartoznak. Szép dolog integrációról beszélni, de ehhez nem elég kinyitni neki az ajtót, hogy bejöhessen órára… Aztán persze fontos a pedagógusok együttmûködése, hiszen a gyógypedagógus azért ül ott, mert õ ért a fogyatékkal élõ diák problémáihoz, a szakmaiságot pedig a pedagógus képviseli.
SZH: Mennyire szerencsés a differenciált értékelés?
Az értelmi fogyatékosokat ilyen szempontból külön kategóriába sorolom: többségük nem éri el az érettségi szintet, az ilyen gyerekeknek a speciálisan számukra kialakított középfokú oktatásban kell részt venniük, és nem szerencsés integrálni õket, hiszen ezzel állandó kudarcélményeknek tesszük ki õket. Az egyéb fogyatékosoknál a kimenet tekintetében nem szerencsés a differenciált értékelés, ám az, hogy hogyan, milyen ösztönzõ sikerélményekkel jut el a követelmények teljesítéséig a diák, az már a tanár kompetenciája.
SZH: Milyen hatása van a fogyatékkal élõk munkaerõ-piaci integrációjának a társadalomra és a fogyatékkal élõkre?
HKZS: Az integráció kérdéskörének (így az iskolainak is!) szerintem csak úgy van értelme, ha a fogyatékkal élõk társadalomba való integrálását tartjuk szem elõtt, hiszen meg kell azt találni, hogy melyik foglalkozásra alkalmas az adott személy, mit tud a fogyatékosságához mérten ellátni úgy, hogy az számára is és a „társadalom”, a környezet számára is hasznos legyen. Ennek megtalálása a legnehezebb feladat mindenki számára, aki a fogyatékossággal valaha is kapcsolatba kerül.
Mindenképp fontosnak tartom a bevonásukat a munkaerõpiacra, hiszen adott területen igenis alkalmasak bizonyos feladatok ellátására, érdemi és értékes munka elvégzésére. És bizonyos „szakterületeken” a fogyatékos személy már képes olyan ismereteket, képességeket, gyakorlatot elsajátítani, hogy teljes értékû munkaerõ legyen, ami egyaránt jó a munkáltatónak és a munkavállalónak. Elhitetni viszont nem szabad velük, hogy minden munkára alkalmasak, hiszen nem azok, csakúgy, mint az épek sem, mert mindenkit másra tesznek alkalmassá a képességei.
A cikk a “Honfoglalás az esélyegyenlõségért” program keretében készült. A program megvalósulását az Egyenlõ Esélyek Mindenki Számára Európai Év -
2007 keretében az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogatja.
