A differenciálás nehéz, és valóban nincs is idõnk, hogy embertársainkat teljesen meg- és kiismerjük, ám azt azért lássuk be, hogy a fogyatékosság csupán egyetlen tulajdonság, mely nem jár automatikusan együtt számos „csatolt tulajdonsággal”. Novák Péter Strucc-beli kísérlete alapján azonban tudhatjuk, hogy a mozgássérülteket gyakran szellemi fogyatékosnak nézik, a látássérültet siketnek és fordítva…

Nehéz úgy elõtérbe helyezni egy témát, hogy az „egészséges” társadalom ne érezze úgy, hogy megint nem vele foglalkoznak, a sérült társadalom pedig ne érezze úgy, hogy (le)sajnálják. Egy használható jogszabály megszületése mérföldkõ lehet, hiszen a helyes út kijelölésével egyenlõ, ám csupán egyetlen lépés: ha az akadálymentesítés nem komplex programként, csupán elszigetelten mûködik, nem tettünk semmi érdemlegeset.

Esélyegyenlõség? Már hogy is lennének a fogyatékos embereknek egyenlõ esélyei? Vagy bárkinek? Természetesen a kérdés költõi és demagóg, de ha jobban belegondolunk, a sérültektõl az élet elvett esélyeket, a társadalomnak pedig biztosítani kell számukra az élhetõ élethez szükséges lehetõségeket. Jogszabályi környezettel? Pénzzel, segélyekkel? Természetesen, de ami a legfontosabb: lehetõségekkel!  A segélyekkel arra kényszerítjük ezt a társadalmi csoportot, hogy feleslegesnek érezze magát, és életvitele lehetetlenné teszi számára, hogy megbecsült tagja legyen közösségének.

Bizonyos esetekben elkerülhetetlen a pénz mint segítségforrás, ám sokkal fontosabbnak tartom, hogy a segítség azoknak a lehetõségeknek megteremtésére irányuljon, melyek támogatják a társadalomba való tényleges (re)integrálódást. Ha elgondolkoznánk azon, hányféle munkát tudnának sérült emberek végezni, s megnéznénk, hogy a fogyatékos személyek hány százaléka tud elhelyezkedni a munkaerõpiacon, meglepõ adatokhoz jutnánk. A munkáltatók tudatlanságának és elõítéletességének („biztos nem tudná úgy elvégezni a munkát, mint egy »normális«…”) köszönhetõen sok munkaképes sérült válik – akaratán kívül – a társadalom eltartottjává, mely jelenség nyilvánvalóan táptalaja az újabb sztereotípiák megjelenésének.

Az esélyegyenlõséget zászlóra tûzõk közül sokan a pozitív diszkriminációt tartják üdvözítõnek. Én vitába szállnék velük, hiszen a pozitív megkülönböztetés is megkülönböztetés, s a feladatunk éppen az lenne, hogy e nélkül tudjuk megteremteni az esélyek kiegyensúlyozottságát. Ha egy fiatal demokráciában mindenáron elõnyben részesítjük a fogyatékos embereket a munkaerõpiacon, oktatásban, veszélyes elõítéletek születhetnek és ez visszaélésekhez vezethet (ne „érje meg” fogyatékosnak lenni). Elsõ lépésként meg kéne teremteni azt a jogszabályi környezetet és társadalmi attitûdöt, hogy a sérültség ne okozzon olyan hátrányt az életvitelben, amit nem indokol a fogyaték milyensége.  Pro és kontra: integráció az oktatásban Az oktatás a társadalom egyik motorja, leendõ tehetségek válhatnak frusztrálttá, és megtáltosodhatnak a szerényebb képességûek egy iskola vagy pedagógus hatására. Az integrációnak számos típusa létezik a különbözõ társadalmi és demográfiai mutatók mentén. Integrálhatóak szegények a gazdagokkal, etnikai kisebbségek a többségi társadalommal, és természetesen fogyatékosok az épekkel. Az integráció nem egy önmagában pozitív fogalom. Megfelelõ háttér nélkül akár káros is lehet mind a befogadó közösség mind az integrálandó csoport részére. Ha túl nagy lépésekben történik meg a sérültek integrálása, mely folyamathoz a jogszabályi háttéren kívül nincs biztosítva semmi, akár káros is lehet. Mese a „nyugatról”: az iskolában (gyönyörû, tiszta, minden évben felújított környezetben… - de ez egy másik mese) ülnek együtt fogyatékos és nem fogyatékos gyerekek, amibõl semmilyen fennakadás nem származik, hiszen minden sérült gyerek mellett találhatunk egy gyógypedagógust, aki segíti a gyerekek és az órát tartó pedagógus munkáját. Valóság itthon: a jogi szempontból eltérõ nevelést igénylõ tanulók után emelt normatív támogatás jár. Amelyik iskola felvállalja, hogy foglalkozik ilyen gyerekekkel, számíthat anyagi támogatásra, és – mivel az oktatási piac eddig nem adott lehetõséget az ilyen tanulóknak – biztos, hogy megfelelõ számú tanuló jelentkezik egy olyan elöregedõ társadalomban, ahol sok iskolát a bezárás veszélye fenyeget. Ez eddig színtiszta üzlet, ami kizárja a szakmai és egyéb szempontokat, természetesen ettõl függetlenül még akár jó is lehetne… De: arra nincs pénz, hogy minden egyes fogyatékos tanuló munkáját gyógypedagógus segítse (sokszor arra se, hogy iskolánként egynél több fejlesztõpedagógus támogassa õket), és be kell látnunk, hogy a pedagógus nem gyógypedagógus, fõleg, hogy a mai tanárképzés passzusai egy „átlaggyerek” kezelési útmutatóját tartalmazzák. Hogyan alakítsanak ki a tanárok olyan mércét, hogy ne „lógjon ki a lóláb”? A társadalom még nincs felkészülve arra, hogy tolerálja, ha valakit máshogy mérnek. Ráadásul tapasztalataim szerint, a sérült tanulók szülei gyakran elérhetetlen célokat tûznek ki gyermekeik elé, mely a tanulók állandó sikertelenségérzéshez vezet. Természetesen nagyon sok elõnye van egy sikeres integrációs programnak, hiszen a társadalomnak meg kell szoknia, hogy a fogyatékkal élõk a fizikai akadályok „lerombolásának” következtében egyre inkább láthatóvá válnak. Szerencsére együtt élünk, nem egymás mellett, és az iskola mint fõ szocializációs színtér segítheti és segítse is az elfogadást! Ám tegyük hozzá, hogy bizonyos részképességek kialakításában a szegregáció is fontos szerepet tölthet be. A legnagyobb hiba, amit az integrációról vitatkozó szakemberek elkövetnek, hogy gyakran egybemossák a különbözõ típusú fogyatékosságokat. Nyilván a fizikai akadályokon, nehézségeken kívül semmi nem szól az ellen, hogy a mozgássérültek, hallás és látássérültek ép társaikkal együtt tanuljanak, ám a különbözõ fokú értelmi sérülések integrációja már számos nehézségbe ütközik, sikerességéhez pedig elõször meg kell teremteni a szükséges hátteret. A középszintû oktatás után a felsõoktatás útvesztõi következnek, ahol gyakran „elvesznek” a sérült emberek. A Kurt Lewin Alapítvány által végzett FOFE-kutatás (A felsõoktatásban tanuló fogyatékossággal élõ hallgatók helyzetérõl) eredményérõl Héra Gábor, a kutatás egyik vezetõje így nyilatkozott: „Még ma is igen alacsony a felsõoktatásban résztvevõ fogyatékosok száma, melynek okai közé tartozik a nem megfelelõ akadálymentesítés (kommunikációs és fizikai egyaránt) valamint a társadalom passzivitása. Az alacsony hallgatói létszám egyfajta ördögi kört eredményez. A hallgatók – többek között – az akadálymentesítés elmaradása miatt nem jelentkeznek bizonyos felsõoktatási intézményekbe. A sérült hallgatók igényei azonban az alacsony létszám miatt nem tudnak kellõképpen artikulálódni. Ennek (is) köszönhetõen az egyetemek, fõiskolák nem alakítottak ki egy, a fogyatékossággal élõ hallgatók speciális igényeire támaszkodó oktatási stratégiát”. Társadalmi nyilvánosság Természetesen a jogszabályok kötelezik a tévécsatornákat, hogy a különbözõ kisebbségek idõnként feltûnjenek a képernyõkön (arról most ne beszéljünk, hogy ez az idõ általában délelõtt vagy késõéjszaka), ám az már rég rossz, ha a fogyatékossággal élõk csak esélyegyenlõségi mûsorokban szerepelnek, hiszen ezzel egyetlen tulajdonságukat emeljük ki a többi közül, azt, hogy mások, és nem azt mutatjuk be, hogy miért ugyanolyanok, mint a többségi társadalom. Nagyon kevés (most hirtelen nem is jut eszembe egy se) csatorna vállalja fel, hogy az átlagtól eltérõ „arcokat” válasszon, pedig számos olyan kulturális kezdeményezésrõl tudunk, amely sikeres, és nem „ahhoz képest, hogy…”, hanem egyszerûen önmagáért. A Baltazár Színház, az egyik legsikeresebb fogyatékos fiatalokkal foglakozó civil kulturális szervezõdés bemutatkozó szövegében a következõ célokat fogalmazza meg: „a Baltazár Színház egy teljesen más életutat kínál: megteremti, hogy a sérült ember tehetségébõl éljen meg. A társulat mûködésével olyan kultúrát kíván megteremteni Magyarországon, amely társadalmi integráció lehetõségét nyújtja sérült embereknek. Célja, hogy tevékenysége nyomán a sérült emberek társadalmi megítélése megváltozzon. Mûködésünk alapja, hogy elõadásaink társadalmilag ne kirekesztve készüljenek és kerüljenek bemutatásra, hanem az össztársadalom berkein belül. Az elõadásokat ne „ahhoz képest” ítéljék meg, hanem önmagukért.” (1)  Talán… … ha a fogyatékosság tényleg csak egy állapot lesz és nem predesztináló erõ, életforma. A társadalomnak kötelezõ „kitermelnie” azokat a jogszabályokat, melyek lehetõvé teszik az elfogadó együttélést, de pusztán törvényektõl nem lehet eredményt várni. A civil szférának hatalmas szerepe van abban, hogy megtörténjen a tényleges integráció. Szerintem jó úton haladunk, ám vigyázni kell arra, hogy ne fejetlenül hajtsuk végre a jogszabályokat, elõször teremtsük meg a megfelelõ hátteret. A társadalom feladata, hogy a „sérült” skatulyában vergõdõk helyett sokszínû emberek, különálló személyiségek alkossák a fogyatékosok közösségét. Ajánló: KLA Füzetek a toleranciáért

http://fogyatekos.lap.hu

A cikk a “Honfoglalás az esélyegyenlõségért” program keretében készült. A program megvalósulását az Egyenlõ Esélyek Mindenki Számára Európai Év -

2007 keretében az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány támogatja.

---