Mert kellett a sziloning, a zenélõs gázöngyújtó és a kempingcucc – avagy miért utazott a magyar a szocializmusban?
Sokan keserédes nosztalgiával tekintenek vissza a szocializmusra, és lelkesen mesélik a 70-80-as évekbeli külföldi utazásaikat, hogy honnan, mikor és mit sikerült illegálisan behozniuk, hogy miért is kellett mindenkinek zöldalma szappan és Rolex óra, esetleg Milka csoki vagy csehszlovák gumicsizma. Utazás a szocializmusba(n).
Képeslapvásárló vs. csempész
A szocializmusban kétféle utazó létezett a hatalom szemében: a „normális”, aki a kulturális értékek miatt ment külföldre, hogy megcsodálja a Louvre-t vagy a Moulin Rouge-t, vegyen néhány képeslapot és kerámiát, valamint fõképpen azért, mert érdekelték más tájak és kultúrák. Õk nem sok vizet zavartak. Velük szemben volt az „élelmesebb” réteg, aki azért utazott, hogy olyan dolgokat vásároljon kint (majd adjon el itthon), amiket például a becsempészett nyugati katalógusokban látott. Ez abban az idõben majdhogynem munkakerülésnek számított, hiszen a behozott áruval való seftelés olyan jövedelemforrás volt, amiért nemigen kellett megdolgozni, és megadóztatni sem lehetett. Éppen ezért a bevásárlóturizmust sokan egyfajta népi ellenállási mozgalomnak tekintik a krónikus hiánnyal szemben, ami egyszerre biztosította az „emberek, tárgyak és eszmék” áramlását, ahogy arról Wessely Anna szociológus is ír.
Kádár vidám barakkja
Hogy miért alakult ki ez a vásárlással egybekötött turizmus, annak politikai okai vannak. A második világháború után gyakorlatilag csak egy szûk rétegnek adatott meg az utazás lehetõsége, s csak 1961-ben vezették be a szocialista országok többségébe érvényes, egyszeri alkalomra szóló útlevéllapot. A Kádár-korszakban lazultak a viszonyok, a belföldi üdülés általános jelenség volt, és emelkedett a külföldre utazók száma is. Egyre több személyautó került az országba (idén ötvenéves a Trabi is!), és kiérdemeltük a legvidámabb barakk elnevezést is.
Cserébe azért, hogy az 1960–80-as években a hatalom fokozatosan visszavonult a magánéletbõl; a reálbérek és a fogyasztás növekedett; a tömegfogyasztás kezdett elterjedni; viszonylagos biztonság keletkezett az egészségügyi és oktatási rendszerben; a szabadidõ nõtt, az állam a lakosságtól elvárta a közéletben való minimális részvételt. Ez képezte a hallgatólagos „alkut”. Értsd: ti is engedtek, és akkor mi is egy kicsit. Így szépen lassan beindult a fogyasztói kispolgárosodás, melynek legfontosabb kellékei a hétvégi telek, az autó és az utazás lett.
| „1960-ban 300 ezren, 1970-ben 1 millióan, 1980-ban 5,2 millióan léptek ki az országból. A legtöbben a szomszédos szocialista országokba utaztak, sokan a félig Nyugatnak számító Jugoszláviába (a vízumkényszer 1966-ban szûnt meg a két ország között), közel félmillióan Nyugatra. A nem szocialista országok közül elõször Ausztriába lehetett vízum nélkül utazni (1979-tõl). A legnépszerûbb továbbra is Csehszlovákia volt, de sokan keresték fel a többi szocialista országot és Ausztriát is. 1960-ban 7000-en, 1966-ban már tízszer ennyien látogattak Jugoszláviába. Európán kívüli országokba az 1960-as években évente mindössze néhány ezren, az 1970-es években néhány tízezren jutottak el, a legtöbben az Egyesült Államokba utaztak (1960: 71, 1966: 2236, 1980: 7000 fõ).” (Forrás: http://www.centropa.hu/) |
Ablakot le, kocsiba be…
Dessewffy háromféle motivációt sorol fel, ami a szocializmusban az utazások hátterében állt. Az emberek elõször is rokonlátogatóba mentek külföldre. Szigorúan a kinti ismerõsök meghívólevelével lehetett csak nekiindulni (lásd ennek tökéletes reprezentációját a Mézga család azon epizódjában, amikor Hufnágel Pisti Ausztráliába invitálja a rajzfilmbeli családot, s a tõle kapott meghívólevél feltüzeli Paulát). Azok, akik ezt a típusú utazást választották, az ételen spóroltak, rúdszalámival és itthoni étkekkel vágtak neki az útnak, a kinti kulináris örömökbõl nemigen részesültek, mert az túl drága volt õ pénztárcájukhoz mérve. Szállásuk adott volt, arra sem kellett költeniük. Az ilyen kiruccanások alatt megélt kisebbrendûségi érzéseket a kint készített fotók mutogatásával tudták kompenzálni (lásd Gayer Zoltán tanulmányát).
A második motiváció a szimbolikus kisajátítás motívuma, ami gyakorlatilag annyit takar, hogy a magaskultúrától eddig hermetikusan elzárt lakosság végre szivacsként szívhatta magába a külföldi utazással járó izgalmakat.
A harmadik mozgatórugó talán a legérdekesebb, amibõl így vagy úgy mindenki részesült, a tárgyak elsajátítása iránti vágyból fakadó turizmus. Nem másról van itt szó, mint hogy szimbolikus értékkel bíró tárgyakért epedt a szocialista blokkban mindenki, ami persze hazájában nem volt elérhetõ. Így a harisnya, a Rolex, a borotvapenge, a kávé, a Milka csoki, a zöldalma/AMO szappan, az igazi Levi’s farmer, a jersey anyag, a FA habfürdõ, a kempingcikkek, a gumicsizma, a Commodore 64 számítógép, a pornófilmek, vagy akár a 80-as évek hisztérikusan vágyott fagolyós konyhai térelválasztója mind-mind a gyakran szállított cikkek közé tartozott. Érdekes, hogy még reklámozás sem volt, ennek ellenére „mindenki akart mindent”. Ám, mivel a fogyasztás eme köre nem volt legális, az ember csupán ismertségi körére hagyatkozhatott.
Érdemes említést tenni a szocializmus egyik különleges utazó hõsérõl (lásd Hammer írását) a kamionosról, aki munkájából adódóan rengeteget tartózkodott külföldön, így az egyik legnagyobb importõre lett a nyugati életmintának, tárgyaknak, bútoroknak és ruháknak. Az említett kamionos tanulmányában Hammer az 1983-84-es évekre teszi azt az idõszakot, amikor a kamionosok missziója leginkább a nyugati zenék (Beatles, Pink Floyd, Santana) behozásából állt. Ekkor már kissé lecsengett a tárgyak, ruhák iránti érdeklõdés, s a nyugat eszmeisége vált érdekessé a vasfüggönyön innen. A behozott zenék újabb jelentést nyertek nálunk, s nem egyszer megesett, hogy itthon nem is értették a dalszöveget, csupán a lázadást érezték a zenékbõl, s azokat helyi érzéseket belevetítve tették sajátjukká.
A zene mellett természetesen a divat is központi kérdés volt, így például a farmernadrágok beszerzése is nyugatról. A kapitalista ármány legfontosabb jellegzetessége a címke (ideákat fogyasztunk!), és persze az autentikusság. „A farmernadrág, a rockzene vagy az autók mind a társas teret strukturáló tényezõvé váltak: amikor valaki választott valamit, azon nyomban állítást is megfogalmazott arról, hogy kiket tekint magához közelinek és kiket magától távolinak” - írja Dessewffy és Hammer summázva A fogyasztás kísértetében.
Épült a fogyasztás temploma
Az utazás egyfajta reprezentáció volt, ami szintén ideológiák szerint mûködött (az élményeket nem vehetik el az embertõl – maximum a behozott árukat a határon, ha nem sikerül elég ügyesen letagadni a határõrnél az elvámolnivalókat). Mivel a nyugat valamiféle mitikus, vágyott homályként élt az emberek képzeletében, ami ott volt, az minden tekintetben csak jobb lehetett a keletinél. Az utazás aktusa és engedélyezése tehát nem más volt, mint egy olyan engedmény, ami hozzájárult a fogyasztás templomának építéséhez, és végsõ soron a rendszer felbomlásához is. Hiszen ezeknek a lehetõségeknek a kiaknázása testesíthette meg leginkább az állammal vívott harcot. És ez a harc egyszerre kecsegtetett izgalmakkal, újdonságokkal és presztízsnövekedéssel.
Ma visszatekintve nosztalgikusan gondolhatunk erre a korra. Mindig olyan jó hallani az utazós sztorikat a családban: valaki épp egy zsebszámológépbe csavarozva csempészte ki a zlotyit rokoni megbízásra, hogy kempingfelszerelést vagy kezes-lábas overallt vegyen a gyereknek. Jó visszaemlékezni azokra a látogatásokra is, amikor a nagybácsik/nagynénik kipakolták a Bedeco kakaót, a kazettás magnót vagy a robbanós cukorkát. Hiszen ezek azok a dolgok, amik már csak a kollektív emlékezetben léteznek, s a kapitalizmus éveiben már nem is értelmezhetõek.
Olvasmányajánlat, amelyekbõl a cikk is merített:
Dessewffy Tibor: Nyerészkedõk és utazók. A turista politikai konstrukciója a Kádár-rendszerben. In: Kritika 10. szám (1998), 32-35. p. Letölthetõ innen.
Gayer Zoltán: Fényképaktusok. Amatõrképek a rendszerváltás elõtt és után. Replika, 33-34. szám (1998), 87-102. p, elérhetõ itt.
Hammer Ferenc – Dessewffy Tibor: A fogyasztás kísértete. In: Replika, 26. szám (1997) 31-47. p, Elérhetõ itt.
Hammer Ferenc: Benzinszagú Szindbád. A kamionos, mint népi hõs az államszocializmusban In: Café Bábel, 2001/Tavasz-nyár, 141-162. p
Wessely Anna: Travelling People, Travelling Objects, Travelling Ideas, Elérhetõ itt.
