Nõi érdekek mentén. Magyarországi Nõi Alapítvány
Magyarországon az országgyûlési képviselõk között 343 férfi és 43 nõ van, a fõvárosi polgármesterek körében 24 férfi és egyetlen nõ sem tölt be pozíciót, míg a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjairól szóló listán 270 férfi és 10 nõi név található – derül ki a Magyarországi Nõi Alapítványnak (MONA) egy tavalyi pályamunkájából. Az Alapítvány grafikonokon mutatta be, hogy Magyarországon milyen a nemi megoszlás a legfelsõbb szintû hatalmi pozíciókban dolgozók körében, a törvényhozásban, a végrehajtásban, az igazságszolgáltatásban, a tudományban és a médiában.
A MONA tevékenységérõl, két konkrét projektjérõl a munkatársakat kérdeztük.
SzocHáló: Mikor és milyen céllal jött létre az Alapítvány?
Lestál Zsuzsa: A MONA tavaly volt tizenöt éves, a rendszerváltáskor jött létre azzal a céllal, hogy elõsegítse a nõk és férfiak esélyegyenlõségét, csökkentse a nõkre háruló rengeteg teher, sokféle szerep súlyát, és hozzájáruljon ahhoz, hogy könnyebb legyen nõként élni Magyarországon.
SzH: Mi jellemzõ a magyar társadalomra, hogyan férnek ma meg egymás mellett a nõi és férfi szerepek?
LZs: Nagyon nem kiegyensúlyozottak a szerepek, a nõkre még mindig sokkal több teher hárul, mint a férfiakra. Több olyan projektünk is volt, ami azzal foglalkozott, hogy a férfiakat próbáltuk bevonni a gyerekek ellátása körüli teendõkbe, védõnõkkel mûködtünk együtt, kis brosúrákat osztogattunk a leendõ, illetve újdonsült anyáknak és apáknak.
Most próbálkozunk a gender mainstreaming magyarországi népszerûsítésével, a legfelsõbb szintet, a politikai döntéshozást célozzuk meg, más európai uniós országok mintája alapján. Ha politikai szinten nincs határozott elkötelezettség ebben a témában, akkor nagyon nehezen lehet ezt az alsóbb szinteken végrehajtani, számonkérni. Minden politikai döntésben tekintetbe kellene venni a nõk és a férfiak helyzetét, meg kellene vizsgálni, hogy bizonyos törvények milyen hatással bírhatnak a társadalomra, a nõkre. Magyarországon még politikai szándék sincs ezügyben. Most talán létrejön egy stratégia a Szociális és Munkaügyi Minisztérium berkein belül, ezt várjuk.
SzH: Milyen témákkal foglalkozik az Alapítvány?
LZs: Eleinte a MONA a nõk a politikában, a vezetésben témájával foglalkozott, régen volt egy nagy sikerû projektünk, ami kifejezetten a nõk politikai elõmenetelét volt hivatott elõsegíteni. Hetven nõt képeztünk az ország három régiójában, abból a megfontolásból, hogy ha több nõ lenne a döntéshozásban, akkor érzékenyebb lenne a politika is a téma iránt. Az idén megpróbáljuk a politikai döntéshozást minél erõsebben befolyásolni workshopok, szakmai fórumok révén. A munkahely és család összehangolásáról is több projektet csináltunk. A munkahelyi pszichoterrorral, a családon belüli erõszakkal is alaposabban foglalkozni kezdtünk, ami átvezetett minket a nõk sérelmére elkövetett emberkereskedelem (’trafficking in women’) témájához, illetve az emberkereskedelem és a prostitúció összefüggéseinek vizsgálatához.
SzH: Az egyik nemzetközi projekt során annak feltérképezése volt a cél, hogy milyen attitûd jellemzõ a résztvevõ országok jogalkotóira, jogalkalmazóira az emberkereskedelem és a prostitúció problémájával kapcsolatosan. Mi derült ki Magyarországról?
LZs: Magyarországon szinte a teljes tudatlanság a jellemzõ. Itt felsõvezetõket eddig még nem kérdeztek meg az emberkereskedelem és prostitúció összefüggéseirõl. Mi azokat az embereket céloztuk meg, akik felelõsek ezért a témáért, egy-két kivételtõl eltekintve törvényekkel, uniós szabályokkal, egyezményekkel, programokkal sem voltak tisztában. Pedig ez jelentõs probléma ma Magyarországon is. A kutatást záró tanulmányban, amelyet Betlen Anna írt, számos ajánlást fogalmaztunk meg, például azt, hogy a prostitúcióra vonatkozó jogi szabályozást ki kell venni a „nemi elkölcs elleni bûncselekmények” kategóriájából, és az emberkereskedelemrõl szóló szabályozást is módosítani kell, hogy illeszkedjen a prostitúcióról szóló törvényhez, ugyanis a jogi szabályozáson nagyon sok múlik.
SzH: Magyarországon van közös érdekképviselete a nõi témákkal foglalkozó alapítványoknak, szervezeteknek?
LZs: Hetedik éve rendezzük meg a MINõkkel együtt a Nõi Civil Szervezetek Országos Találkozóját. Három éve egy ilyen alkalommal jött létre közös elhatározásból a Nõi Érdek (Magyar Nõi Érdekérvényesítõ Szövetség), amely hivatalos magyarországi tagja az Európai Nõi Lobbinak, õk képviselik a magyar nõi civil szervezetek érdekeit európai szinten.
Nemi szempontok megjelenítése az információs és dokumentációs területen dolgozó szakemberek képzésében. címû projektrõl
SzH: Mirõl szólt ez a projekt, mi volt a célja?
Balogh Lídia: Ez egy Tanulási Kapcsolatok (’Learning Partnership’) típusú Grundtvig-projekt volt – a Socrates-programon belül. Az ilyen típusú tevékenységekben a hangsúly elsõsorban a tanulási folyamaton van, nem kizárólag azon, hogy milyen produktum, kiadvány jön létre a végén.
A projekt alapötlete egy bolognai székhelyû olasz szervezettõl származott. Olaszországban, akárcsak Nyugat-Európa más részein nagy hagyománya van a nõi könyvtáraknak. Bolognában van a legnagyobb, legkomolyabb nõi könyvtár Olaszországban. Ezek a könyvtárak nõházakhoz, információs központokhoz kötõdnek; elõfordul, hogy egyházi, önkormányzati kezdeményezésre jönnek létre, esetleg baloldali szervezetek hozzák létre.
Az említett bolognai szervezetnél jöttek rá arra, hogy szükség lenne az ilyen információs központokban dolgozó nõk továbbképzésére is. Az alapötlet az volt, hogy a központokba járó olvasók, felhasználók igényeit is figyelembe véve egy ötleteket, bevált módszereket bemutató gyûjteményt (’good practice guide’-ot), hozzunk létre, ami egy majdani tréninganyag kidolgozásakor hasznosítható lenne.
Olasz, belga, cseh és litván partnerek részvételével megvizsgáltuk, hogy ezekben az országokban volt-e a könyvtárosok, dokumentátorok számára olyan képzés, amely gender-szempontokat is figyelembe vett, hogy létezik-e olyan anyag, amely egy ilyen a térningbe beépíthetõ volna. A vizsgált államokban viszont nagyon különbözõ a helyzet a nemek közötti esélyegyenlõség szempontjából. Olaszországban és Belgiumban vannak ilyen jellegû nõi központok, Csehországban, Litvániában és nálunk nagyon kevés. Így a jó gyakorlatok összegyûjtésénél teljesen felemás helyzet alakult ki. Magyarországon nõházak inkább csak próbálkozás szintjén léteznek, de múltjuk semmiképpen nincs; genderkönyvtárak pedig általában az egyetemek angol tanszékein vannak, a Közép-Európai Egyetem (CEU) könyvtárában van egy gyûjtemény angol nyelven, de a kevés magyar nyelvû gender-szakirodalom nincs összegyûjtve. A MONA-nál évek óta igyekszünk a magyar és az idegen nyelvû szakirodalmat begyûjteni, vagy legalább információt szerezni az újonnan megjelent szövegekrõl, de országos szinten nincs ilyen kezdeményezés.
Mi például az Országos Széchényi Könyvtár könyvtáros-továbbképzési programjainak az esélyegyenlõséget érintõ részét néztük meg, de ez elsõsorban a fogyatékkal élõkre vonatkozik, illetve szóba kerülnek nagyon röviden más hátrányos helyzetûek is, köztük a nõk. Mi a bevált módszerek gyûjtéséhez releváns példákkal alig tudtunk szolgálni, nem azért, mert nem voltunk elég szorgalmasok, hanem mert Magyarországon nincsenek erre vonatkozó jó példák. Ez eleinte nagyon frusztáló volt, de aztán rájöttünk, hogy a projekt elsõdleges célja az volt, hogy a résztvevõk (akik többnyire más nõi civil szervezetekbõl kerültek ki) megismerkedjenek ezzel a témával, ötleteket gyûjtesenek, kapcsolatokat építsenek ki, együttmûködések jöjjenek létre köztük, ez viszont megvalósult. Létrejött végül a bevált módszereket bemutató kézikönyv is.
Börtönbeli program az elítéltek körében nemi alapú erõszak áldozataivá vált nõk és nõk elleni erõszakot elkövetett férfiak részére címû projektrõl
SzH: Mi volt a projektnek a kiindulópontja, és hogyan valósult meg?
Sáfrány Réka: Volt egy korábbi kutatás, amely azt mérte fel, hogy a családon belüli erõszak, elsõsorban a partnerbántalmazás milyen mértékben érinti a fogvatartottakat, az életükben milyen arányban fordult elõ. Ötven nõi és ötven férfi fogvatartottal készült interjú, melyekbõl kiderült, hogy a nõk közül 86% volt érintett a partnerbántalmazásban, ami nagyon nagy arány a társadalom egészében ismert arányhoz képest. A férfiak körében azoknak az aránya, akik elmondták, hogy partnerbántalmazást követtek el, 33% volt. Körükben egyrészt nagyobb volt a szórás, hiszen sokkal több férfi van börtönben, mint nõ, de valószínûsíthetõ az is, hogy nem mindenki vallotta be a bántalmazást.
Nemzetközi partnerekkel együtt végeztünk el ezt követõen egy két éves projektet, amelyben fél évig kísérleti jelleggel folytattunk csoportfoglalkozásokat fogva tartott nõk és férfiak körében. Mindkét célcsoport programja hasonló volt. Egyfajta emberi jogi megközelítésen alapult, és azon az alapelven, hogy a nõk elleni erõszak minden formája elítélendõ. Véleményünk szerint a nõk elleni erõszaknak, így a partnerbántalmazásnak is súlyosabb megítélés alá kellene esnie, mint ahogyan ez a mai magyar törvényhozásban, jogalkalmazásban és a társadalomban történik. Úgy gondoljuk, hogy a nõk bántalmazása valóban bûncselekmény, és ezt a mi társadalmunkban nem eléggé igyekeznek megelõzni és büntetni, ennek köszönhetõ az is, hogy ennyi nõ kerül be a börtönbe azért, mert kénytelen megvédeni magát, esetleg gyerekét is a bántalmazóval szemben. Fõleg ilyen folyamatot átélt nõk voltak a csoportunkban, amelyet két, a témában tapasztalt nõi csoportvezetõ facilitált, akik a résztvevõkhöz kizárólag az alapján közelítettek, hogy mindannyian bántalmazást éltek át. Megítélésünk és a résztvevõk visszajelzései szerint a programunk (tizenkét csoportfoglalkozás és havonta személyes konzultáció) nagyon eredményes volt, a csoporttagok végig részt vettek benne, motiváltak voltak. Arra koncentráltunk, hogy minél jobban megismerjék a bántalmazás természetrajzát, át tudják értékelni, megérteni azt, ami velük történt, és ezáltal eljussanak a tudatosságban egy olyan szintre, amely segít nekik, hogy a hasonló eseteket elkerüljék a jövõben.
A férfiaknál hasonló módon önkéntes részvétellel valósult meg a csoportprogram olyan fogvatartottak számára, akik elkövettek nõk elleni erõszakot és akik vállalták, hogy más, kritikus szemszögbõl dolgozzák fel a nõk elleni erõszak, a férfiasság és a hatalom témáit. Ennek a kísérleti programnak a tapasztalatai szerint a nõi csoporttól eltérõen a férfiak a szintén férfi csoportvezetõktõl nem fogadták olyan nyitottan azt az üzenetet, hogy az erõszak elítélendõ. Ezeken a csoportfoglalkozásokon is ugyanaz az emberi jogi megközelítés volt a domináns, amelynek értelmében a nõk elleni erõszak komoly bûncselekmény, ugyanakkor a résztvevõk ezzel nem szívesen szembesültek, nem azonosultak a nõi, áldozati oldallal, és nem váltak fogékonnyá arra, hogy a saját hozzáállásukat kritikusan szemléljék.
A program elõtt a legnagyobb akadály az volt, hogy szinte mi voltunk az egyetlenek a börtönben, akik ezt az üzenetet próbáltuk közvetíteni a számukra. Lévén hogy a társadalom sem ítéli el a nõk elleni erõszakot, ez a kritikus megközelítés nyilvánvalóan a börtön világába sem szivárog be. A fogvatartottak közötti, illetve a fogvatartottak és a börtönszemélyzet közötti viszony nagyon patriarchális és hierarchikus, és a csoportban is minden igyekezetünk ellenére ezt a hierarchikus struktúrát teremtették újra egymás között. Azért, hogy a börtönben létezni tudjanak, jellemzõen még erõsebb „macsó” értékeket sajátítanak el és vallanak, amelyek szinte a túlélésükhöz szükségesek, és ezt a programunkkal nem tudtuk ellensúlyozni.
