Gödöllõre és a kistérségre jellemzõ, hogy nagy és egyre növekvõ a Budapestrõl kitelepülõ fiatal, kisgyermekes családok aránya. Ezeket a családokat ugyan jó anyagi helyzet jellemzi, mégis sok problémával kell szembenézniük. A férfi, mint családfenntartó ingázik a munkahelye és Gödöllõ között, így gyakorlatilag a nõre marad minden egyéb feladat, a nõ éli meg elsõsorban a változást. Õ találkozik elõször szembe az új hellyel, az új közösséggel és õ az, akinek emellett meg kell küzdenie azzal is, hogy kiszakadt a baráti közösségébõl és segítõ családtagjainak körébõl. Éppen azokat az embereket „veszítette el”, akik támogatást nyújthatnának neki a nehézségekben. Az anyaszerep és a gyermeknevelés mellett újra kell formálnia addigi életét egy idegen közegben. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a nõk az elsõ egy-két év elteltével, miután beleszoktak az anyaságba, a háziasszony szerepbe és az új környezetbe, keresnek maguknak valamit, ami kiegészíti életüket, és ami pótolja szakmai tevékenységüket. Az esetek többségében ekkor jelentkeznek tanfolyamokra, továbbképzésekre, vagy keresik fel a REGINA Alapítványt. Az alapítvány rajtuk kívül olyan nõkkel is foglalkozik, akik rossz szociális helyzetben élnek, sok gyermeket nevelnek, és nem tudják, hogyan juthatnak munkához, hogyan boldoguljanak megszorult anyagi helyzetükben. Számukra a munkából származó jövedelem a legfontosabb. Ezért, még ha szeretnének is tanulni, nem tehetik meg, mert nem engedhetik meg maguknak. Pedig az alapítványi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a nõk is szívesen részt vennének tanfolyamokon, képeznék magukat. E mellet azzal a problémával is szembesülnek, hogy nincs megfelelõ intézményrendszer, ami az édesanyák helyzetét segítené. Nincs elég bölcsõde, óvoda, nem tudják elhelyezni a gyermekeket. Ezt a problémát az elsõ csoportnál tovább nehezíti, hogy távol vannak a nagyszülõktõl. Az alapítvány munkatársa elmesélte, hogy ezt a helyzetet sokszor úgy próbálják megoldani a családok, hogy még több gyermeket vállalnak. Amivel egy ördögi kört indítanak el: rossz anyagi körülményeiket, az anya munkanélküliségét és azt, hogy nem tudják elhelyezni a gyermekeket, csak idõlegesen oldja meg egy újabb gyermek, néhány évet nyernek, de utána kétszer annyi teher nehezedik a családra. Az alapítvány elsõsorban a közvetítõ szerepét végzi a hozzájuk forduló nõk és a munkahelyek között. A felnõttképzés esetében, azonban egy érdekes jelenség alakult ki. Azok a nõk, akik szociális helyzete lehetõvé teszi, hogy továbbtanuljanak, képzésekre járjanak, de nem tudják milyen területen, felkeresték az alapítványt. Az esetek többségében számítástechnikai, nyelvi vagy más kisebb szakmai hiányosságaikat akarják pótolni. Mivel sokan nincsenek rákényszerülve a jövedelemszerzõ tevékenységre, így nem a munkaügyi központba mennek, hanem létrehoztak, alapítványi keretek között egyfajta „önsegítõ” kört, foglalkozásokat indítottak. Mindenki a saját szakmáját, tudását ajánlja fel a közösségnek, így a tanfolyamokat maguk az érintett nõk tartják sorstársaiknak. Az alapítvány tehát így „járul hozzá” a helyi felnõttképzéshez. Az alapítvány munkatársa azt a pozitív tapasztalatot is kiemelte, hogy egyre több cég alkalmaz részmunkaidõben kisgyermekes anyákat, és ez a tendencia fokozatos növekedést mutat. Azt mondják ugyanis, hogy ezek a nõk sokkal megbízhatóbban teljesítik munkájukat, mindig pontosan betartják a határidõket, nem túlóráznak, hiszen õket várja otthon a gyermekük. „Neki ott kell lenni délután négykor az óvodában, ezért addig be is fejezi a munkáját. Nekik nincs választási lehetõségük.” – véli Pál Andrea. A fiatal nõk, és felelõsségteljesebb pozíciók viszonyában azonban erõs megkülönböztetés tapasztalható a munkáltatók részérõl. Nem szívesen alkalmaznak ugyanis olyan nõket, akik várhatóan rövid idõn belül gyermeket szülnek, vagy akik számára gyerekeik mindig prioritást élveznek. A beszélgetés során azonban egyértelmûen kiderült, hogy a nõk érvényesülését a felnõttképzésben, és az élet más területein is, nem csak általában a „diszkrimináció”, hanem az ez által kialakult bizonytalan lelki állapot, önbizalomhiány korlátozzák leginkább. Ha egy nõ nem elég tudatos, és elbizonytalanodik – fõképp a gyes vagy munkakeresés során – könnyen azonosul a társadalom által kreált szerepekkel; tényleg depressziós lesz, mert ez így szokott lenni. A meglévõ és választandó szerepek azonban, nem adnak erre megoldást! Ha ilyenkor még a baráti közösség és a család sem érhetõ el, akkor végleg elveszíthetik az esélyt. A tanfolyamok, képzések nem csak szakmai segítséget és fejlõdést jelenthetnek a nõk részére, hanem gyógymódot is ezekben az élethelyzetekben.

A cikk a “Lépéselõny” program keretében jött létre. A program megvalósulását az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány a munkaerõpiaci alapból támogatja.

További infó az élethosszig tartó tanulásról itt.

---