Európa – gazdasági lemaradásunk okai
Alberto Alesina 2 évvel ezelõtti cikkében* magyarázatot kíván adni Európa és az Amerikai Egyesült Államok gazdasági teljesítményének különbözõségeire. Szintén tárgyalja az EU és az Euro hatásait és intézményesülésüknek következményeit az európai országokban. Bár a jelenlegi gazdasági helyzetben az USA mintául állításával kapcsolatban kételyeket ébreszthet bennünk, Alesina EU-ra vonatkozó megállapításai mégis tanulságosak.
Az egy fõre jutó jövedelem a második világháború és a ’80-as évek dereka közti kontinentális Nyugat-Európában (ezután: Európa) közelíteni kezdett az Egyesült Államokéhoz; 1950-tõl 1975-ig egy valódi európai „csodának” lehettünk szemtanúi. Aztán valami megváltozott. Az Egyesült Államok újult politikai erõvel lépett ki a ’70-es évek nehézségeibõl, ami deregulációhoz, fokozott versenyhez, csökkenõ határadókulcsokhoz és a vállalatok újrastrukturálódásához vezetett, így késõbb elõsegítve az információs forradalom innovációinak azonnali adoptálását. Európa ezzel szemben úgy tûnt, megakadt, alkalmatlanul arra, hogy elég erõt gyûjtsön önmaga megreformálásához, különösen a legnagyobb országai: Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország esetében.
Mi történt?
Kezdjük az alapoknál. Az egyik legjelentõsebb tény az európaiakról az, hogy kevesebbet dolgoznak, mint az amerikaiak. Többet dolgoztak még az ’50-es, ’60-as években, elõször amikor a háború utáni újjáépítésekre fordították a figyelmüket, másodszor a fellendülés idõszaka alatt. Aztán az európaiak egy fõre tekintve egyre kevesebb és kevesebb órát töltöttek munkavégzéssel. Míg a ’70-es évek elején körülbelül ugyanannyit dolgoztak fejenként az emberek Európában és az Egyesült Államokban, ma a franciák, németek és olaszok egy fõre jutó éves munkaóraszáma körülbelül 1400 óra az amerikaiak 1800 órájával szemben.
Három oka van annak, hogy az európaiak kevesebbet dolgoznak: 1) kisebb létszámú a munkaerõ (korai nyugdíjba vonulás, kisebb részvétel a munkában, késõbbi belépés a munkaerõpiacra, mindez a legkülönbözõbb féle kombinációkban országonként eltérõen), 2) több munkaszüneti nap és 3) kevesebb munkaórából álló standard munkahét. Különbözõ mértékben, de ez a 3 faktor minden országban közrejátszik. Olaszországban például az elsõ a meghatározó, Német- és Franciaországban mind a három meghatározó az Egyesült Államokhoz viszonyított lemaradás hátterében.
Az európaiak 3 dolog miatt dolgoznak kevesebbet: egyrészt az egyre növekvõ határadókulcsok miatt (különösen a ’60-as és a ’80-as évek között). Másrészt a szabadidõ általános preferálása miatt. Harmadrészt a dolgozói szabályozások és szakszervezetek által kirótt munkaóra-korlátozások eredményeképpen (ide tartozik a nyugdíj-életkor meghatározása is). A társadalmi szorzók elegyítik ezeket a hatásokat: ha egy családtagjuk vagy barátjuk több szabadidõvel rendelkezik, úgy saját szabadidejük is értékesebbé válik – ezért egyre több társadalmi igény jelentkezik a munkaidõ csökkentésére. Amikor ez már normává válik, mert a szabályozások is évi 6 hét szabadságot írnak elõ, vagy 60 évnél határozzák meg a nyugdíjkorhatárt, már nehéz az embereket meggyõzni arról, hogy mi is ebben a rossz.
Kevesebbet dolgozni, és ezzel egy idõben megtartani a növekedési mutatókat nem lehetetlen, már ha közben a termelékenység egészséges szinten emelkedik. Éppen ez történt Európa több korszakában is, az ’50-es ’60-as és késõbb a ’80-as években is. Az európaiak sikeresen tartották a lépést az Egyesült Államokkal, miközben kevesebbet dolgoztak, de egyre és egyre produktívabbak lettek. Ám Európa termelékenységi növekedése az 1990-es években az amerikai mutatók mögé estek. Európa lassabban tudta adoptálni az információs technológia forradalmának vívmányait. Ennek oka egyrészt a verseny hiánya volt a termékek és különösképpen a szolgáltatások piacán. A dereguláció lassú irama ezekben a szektorokban csökkenést eredményezett az innováció és a befektetések terén. A korai dereguláció a ’80-as években az Egyesült Államokban magával hozta a vállalatok átstrukturálódását és vezérigazgatók egy új, agresszívabb generációjának megjelenését, mely termékeny táptalajt teremtett az IT forradalom számára. Amerikában ez egy olyan korszak volt, ami kivételesen gyors növekedést eredményezett. Európában ehelyett a meglevõ, régi vállalatok folytatták tovább tevékenységüket, miközben a kormányzatok megóvták õket a versenyhelyzetektõl és támogatták õket a színfalak mögött.
Európa másik problematikája persze a munkaerõpiacán keresendõ. Az elbocsátásokkal járó költségek beleszólnak a vállalati döntésekbe, óvatossá téve õket a szerzõdtetések terén is. Ahelyett azonban, hogy elhárítanák ezeket az akadályokat (és átgondolt munkanélküliségi biztosítási programokat vezetnének be), számos ország (különösen Franciaország) képtelennek mutatkozik arra, hogy végrehajtsa a szükséges reformokat. Az európaiakat továbbra is elvakítja az „állás biztonsága” iránt érzett vágy, ami gyakran biztonságot jelent azoknak a bennfenteseknek, akiknek van állásuk és konstans munkanélküliséget azoknak, akiknek nincs. Az ebben a téren való elõrelépés Dániában és Svédországban, melyek kormányzatai jelentõsen csökkentették a vállalatok rohamosan növekvõ kiadásait máris jelentõs munkanélküliség-csökkenést hozott magával.
Összességében tehát: dolgozhatunk egyre és egyre kevesebbet anélkül, hogy közben lemaradnánk, de csak akkor, ha közben egyre és egyre termelékenyebb vagyunk munkavégzés közben. Számos európai ország talán túl messzire is ment, és politikája nem volt képes elégségesen növelni termelékenységét. Talán ez európaiak többé-kevésbé tudatosan döntöttek úgy, hogy kevesebbet fognak termelni, mint az Egyesült Államok, és, hogy lemaradnak gazdaságilag, és végeredményben politikailag is. Ám az európai fõvárosok hivatalos retorikája ezt nem támasztja alá.
Az EU szerepe
Képesnek mutatkozott az Európai Unió arra, hogy növelje a versenyt és a kontinenst a piacbarát, növekedés-párti reformok felé mozdítsa elõre? A tapasztalatok vegyesek. Egyrészt történt némi elõrelépés kereskedelem, állami támogatások és árupiacok terén. Másrészt Európa továbbra is tele van akadályokkal számos területen, így a szabadpiaci verseny, a nemzeti határok problematikája és különösen a szolgáltatási szektorokkal kapcsolatban és fúziók és felvásárlások tekintetében merül fel számos kérdés.
Ahelyett, hogy ezekre a kritikus pontjaira koncentrált volna a közös és kontinentális szabad piacnak, az EU sok energiát pocsékolt olyan területekre, amelyeket hagyni kellett volna, hogy a nemzeti kormányok oldjanak meg. Brüsszel túlzott „koordináló” és „tervezõ” szándéka hatástalan retorikához és rossz irányba elindított erõfeszítések sorához vezetett. Ennek egyik legjobb példája az oly sokat dicsõített lisszaboni folyamat esete, mely részletes szocio ökonómiai célokat fektetett le, minden európai országra vonatkozóan, melyeket azoknak el kell érniük egy adott idõkorláton belül. Például, egy lisszaboni cél meghatározhatja, hány gyereknek kell az adott korcsoportokból gyermekgondozási intézményekben lennie 2010-ben az EU-s országokban, vagy mekkora legyen a nõk aránya a munkaerõcsoportokban stb. Egy másik példa a fiskális politika koordinálásának mániája, melyet a Stabilitási és Növekedési Paktum rögzített. A fiskális politika szigorú szabályozásának rögeszméjét az EU monetáris uniójában alaptalanul túlhangsúlyozták. A probléma részben az volt, hogy egyes országokat, melyet hagyományosan képtelenek voltak arra, hogy fiskális háztartásukat rendben tartsák (ld. Olaszország, Görögország) külsõ behatásokkal kellett változtatásokra kényszeríteni, ám nemrég még Németország és Franciaország is megszegte az elõírásokat.
Miért estek az európai intézmények ebbe a hibába; abba, hogy túlságosan is koordinálni akarnak? Két ok miatt: egyrészt a „tervezésre” való túlzott (és tipikus) európai hajlam, másrészt a kormányzatok által diktált politika kedvezõ megítélése miatt. Emellett a kormányok ellenállása miatt azzal szemben, hogy ténylegesen megnyissák piacaikat. Ez azok elé a nagy európai vezetõk elé is akadályt gördített, akik pedig felismerték a verseny elõnyeit. Az európai fõvárosokban gyakran hallani az Európa-párti retorikát, ám amint egy európai, de külföldi nagyvállalat megvásárolna egy hazait, az EU-retorikát rögtön elfelejtik, és felbukkan a protekcionizmus.
És az Euro?
Összességében, az Euro bevezetésének elsõ hat éve beigazolta azokat a pro és kontra állításokat, amelyeket elõre jeleztek a közgazdászok egy monetáris unió konstrukciójára támaszkodva. Az Euró kiiktatta a tudatos valutaértékelés lehetõségét, ami persze hosszútávon amúgy is csak inflációt okoz, és mérhetetlenül csökkentette az olyan szegény országok kormányzati eladósodásának kockázati-tényezõjét, mint amilyen Olaszország. Ez a lépés elõremozdította a gazdasági piacok integrációját és talán az inter-regionális kereskedelmet, a nemzetközi árversengést is.
Egyrészrõl minden tagország nyakába ugyanazt a monetáris politikát varrta. Mint ahogy arra fényderült, az Euro övezet országainak gazdasági folyamatai kevésbé voltak összefüggõek, mint azt bárki gondolhatta volna, ergo a közös monetáris politika nem feltétlenül felel meg minden résztvevõnek minden esetben. Az Európai Központi Bankot (EKB) újra és újra azzal vádolták meg, hogy akadályozza az európai gazdasági növekedést, és kevésbé hatékony, mint az Alan Greenspan vezette Szövetségi Tartalék Bank növekedés-barát politikája. Hozzá kell tenni, hogy ezeket a kritikákat szinte egytõl egyig rossz helyre címezték. Egyrészt az Európai Központi Bank gyakran válik éppen azoknak a kormányzatoknak a bûnbakjává, amelyekben nincs meg a szándék vagy a bátorság a szükséges reformok bevezetésére. Másrészt ezek a kritikák abból a téves nézetbõl erednek, mely szerint az EU lomha gazdasági növekedését a kereslet határozta meg és ezen változtathatna a monetáris politika.
Ezen érvek mellett vagy helyett, az európai monetáris unió oldalán vagy ellene egy másik, politikai természetû érvet is felvetettek az Euró szükségességének indoklására: A közös pénznem azzal, hogy megszünteti a valutaértékelés lehetõségét, mint rövidtávú gyógyszert a nemzeti gazdasági helyzet javítására elõsegíthetné a strukturális reformok végrehajtását a munkaerõ, a javak és a szolgáltatások piacán. Erre eddig nem tudott sor kerülni, legalábbis nem minden érintett területen azonos sebességgel. A munkaerõ és a javak piacainak reformjai, egy-két északi ország kivételével eddig nagyon lassan materializálódtak, és jellemzõen két féle politikai ellenállásba ütköztek. Egyrészrõl a „bennfentesekébe”, akik féltek privilégiumaik elvesztésétõl. Gondoljunk most itt a már meglévõ, védett helyzetû vállalatokra, a szakszervezeti tagsággal és biztos állással rendelkezõ munkásokra, azokra a szolgáltatókra, akik jelenleg védettek, így nincsenek kitéve a nemzetközi versenyhelyzetnek – gondoljunk csak a külföldi felvásárlástól védett bankokra és így tovább. A másik akadály az európai közösségek ideologikus mértékeket öltõ félelmére a szabadversenyes gondolkodástól. Európa, különösen pedig Franciaország látszólag egyre több és több protekcionista politikai döntést hoz, amikor nemzetközi versenyhelyzetre kerül a sor: az angolszász piacbarát megközelítést pedig egyre több gyanakodással szemlélik. Ezek a tendenciák a kontinensen mára mélyen beivódtak a kultúrába és gondolkodásba.
Az európaiak „Európai modellrõl” beszélnek, valami olyasmirõl, amit a németek „szociális piacgazdaságnak” neveznek, amely különbözik az angolszász szabadpiaci megközelítéstõl. Sajnos azonban az európai modellrõl alkotott elképzelések jelentõs része elég homályos, és gyakran az egész politikai kompromisszumokba torkollik, benne egy sor privilégiumot élvezõ bennfentes résztvevõvel. Nem mintha Európának kötelessége lenne adoptálni az amerikai modellt: természetesen csinálhat valami különbözõt attól, mondjuk egy hatékony, versengõ piacokon alapuló rendszert tevékeny újraelosztó programokkal és szociális védelemmel párosítva. Az észak-európai országok ebbe az irányba tartanak, de a többi európai ország nagy része még messze van ettõl. Ezekben az országokban a szabályozások, a protekcionizmus, a magas adókulcsok és újraelosztó kísérletek egyaránt szükségtelen torzulásokhoz vezetnek, az erõforrásokat pedig nem oda fordítják, ahol valóban szükség lenne azokra, hanem a politikailag éppen fontos kategóriákra. Az, hogy a jóléti államok mennyire hatékonyak abban, hogy a kívánt irányba haladjanak a pénz átáramoltatásában a gazdagoktól szegények felé erõsen változó az európai országok között. Az észak-európai országok egész jól csinálják. A mediterrán országoknál a legrosszabb a helyzet. A sürgõs reformok meghozatalának hiánya számos országban nem is azok vezetõinek a képességein múlik. Az európaiak maguk is jellemzõen bizalmatlanok a piacok liberalizációjával szemben. Ezzel kapcsolatosan jó példa Németország esete. Ez az ország nemrég erõteljes politikai sokkot szenvedett el a kelet-németek beolvadása miatt. A tapasztalatok igazolják, hogy a kommunista tapasztalataik hozzászoktatták õket a kiterjedt kormányzati hatalomhoz és intervencióhoz, aminek eredményeképpen ebbe az irányba módosították a németek átlagos preferenciáit. Európa számos kihívással fog még szembenézni a közeljövõben. Az nem kérdéses, hogy reformokra van szükségük: a politikai akarat hiányzik csak mindehhez.
*A cikk Alberto Alesina „Europe” c. írásának (2006) összefoglalása. A szerzõ a közgazdaságtudomány doktora, a Harvard Egyetem professzora és az amerikai Nemzeti Közgazdasági Kutató Iroda munkatársa. Az eredeti cikk elérhetõ itt: |
