Jogomban áll jóllakni?
Az éhezés problémája a szociális piacgazdaságokban az elmúlt évtizedek során háttérbe szorult, ami azonban nem jelenti azt, hogy az EU-s országokban, köztük Magyarországon az éhezés társadalmi jelensége valóban megszûnt volna. Bár az Emberi Jogok Nyilatkozata deklarálja az élelemhez való jogot, az állampolgárok élelmiszerrel való ellátottságára nem vonatkoznak kikényszerítõ erejû jogszabályok. Ebbõl adódóan az éhezõk szociális alapú ellátottsága sokszor az országos illetve térségi döntéshozók által meghatározott keretektõl függenek. Elsõ látásra furcsának tûnhet, hogy míg a magasabb szintû szükségletek (oktatás, véleménynyilvánítás) kielégítésének garanciájára számos konkrét jogszabály született, az élelemhez való hozzájutás talán legelemibb igényére alig reagálnak jogszabályi keretek.
Ennek okait vizsgálva azt gyorsan megállapíthatjuk, hogy a jogszabályi hiány nem magyarázható a probléma jelentéktelen voltával, hiszen az éhezés valamilyen formája a legtöbb európai országban jelen van. Ugyanakkor, ha azt szeretnénk meghatározni, hogy mit is értünk éhezés alatt, már nehezen találunk fogódzkodókat. Az éhezés fogalmának nincs általánosan elfogadott definíciója a szociológiában, mivel társadalmi állapotonként eltérõ, relatív jelenséget értünk alatta. A fejlett országokban például a mennyiségi éhezés mellett minõségi éhezésrõl is beszélünk. Ebben az esetben a fogyasztó elegendõ mennyiségû ételt tud elfogyasztani, de a bevitt élelem minõsége nem megfelelõ az egészséges étkezéshez. Afrikában, aki naponta egyszer eszik egy nagy tál krumplit nem tekinthetõ éhezõnek, nálunk viszont igen. Azonban az éhezésnek ezt a formáját, melyet alultápláltságnak is nevezni szoktunk, sem tekinthetjük egyértelmû kategóriának. A létminimumhoz szükséges fogyasztási cikkek – köztük az élelmiszerek – meghatározása sem stabil, így például kormányzati döntés alapján változhat, hogy milyen élelmiszereket sorolunk a fogyasztói kosár minimumába.
Mivel a társadalomtudományokban sincsen elfogadott definíció, a jog világa sem tudott átvenni olyan egyértelmû meghatározást, amihez kapcsolódóan kikényszerítõ erejû jogszabályok jöhetnének létre – állította Juhász Gábor jogász, a Szövetség az Élelmiszer-önrendelkezésért és a FIAN szervezésében, április 20-án rendezett beszélgetésen, melynek témája a magyarországi éhezés volt.
Az élelemhez való jog csupán a szociális ellátáshoz való jog alig körvonalazott részeként jelenik meg. Míg a lakhatáshoz való jog ratifikálva van a magyar jogrendszerben, az élelemhez való nincsen. A szociális étkeztetés szabályozása és mûködtetése a települési önkormányzatok feladata. Azonban elõfordul, hogy bizonyos településeken az ételszállító autó nem megy el a rászorulók otthonáig. Mivel az adott esetben idõs, vagy megváltozott munkaképességû emberek nem tudnak elgyalogolni a több utcasarokra lévõ autóig, a szociális étkeztetést az önkormányzat rövidesen be is szüntetheti, mondván, nincsen rá igény. Ezen önkormányzati szolgáltatásokat nem szokták ellenõrizni, és a kárvallottak valamint a velük foglalkozó szociális munkások sem szoktak bejelentést tenni a témában, ezért számos hasonló eset marad felderítetlen és megoldatlan – mondta Darvas Ágnes szociálpolitikus a beszélgetésen. Szerinte más területen viszont pont a jogszabályok azok, amelyek gúzsba kötik az önkormányzatokat. Így például a szociális illetve a közétkeztetés nem mûködhet azonos forrásból. Tehát sok kis településnek is két külön konyhát kellene fenntartania, ami végeredményben nem éppen költséghatékony megoldás.
Az éhezés visszaszorítását kizárólag jogszabályokkal és a szociális ellátórendszer eszközeivel nem lehet elérni. Fontos ugyanis, hogy az éhezõk hosszú távon képesekké váljanak saját létszükségleteik elõteremtésére. Ezért számos kezdeményezés a szegénység által elsõsorban sújtott vidéki térségek mezõgazdasági aktivitásának ösztönzését célozza meg. Ugyanakkor romantikus elképzelés azt gondolni, hogy a munkaerõpiacról kiszorult emberek, akik nem rendelkeznek mezõgazdasági ismeretekkel, illetve az induláshoz szükséges anyagi eszközökkel, a 21. században könnyen földmûvelésbe állattenyésztésbe fognak kezdeni, csak azért mert vidéken laknak. Ráadásul az elmúlt idõszakban számos vidéki település belterületén már nem is engedélyezett az állattartás. – mondta Darvas. Vinczéné Szele Zsófia, a Gaia Alapítvány munkatársa szerint azonban mégsem várhatjuk a helyzet javulását központi szabályoktól. Nagyon fontos, hogy helyi szinten is szülessenek együttmûködések, és a lakók kommunikáljanak egymással. Elõfordul ugyanis, hogy akár egy falun belül az egyik kertben a fán rohad meg a gyümölcs, míg egy másik család gyermekei éheznek. az egymásra való odafigyelés tehát alapfeltétele a fejlõdésnek.
Az est egyik támogatója, a németországi központú világszervezet, a FIAN (Face It Act Now – Nézz Szembe Cselekedj Most) a föld eltérõ pontjain küzd az éhezést okozó, sokszor etikátlan kezdeményezésekkel, vállalkozásokkal. Brazíliától Indiáig képviseli kiszolgáltatott csoportok érdekeit kampányaival. A harmadik világ mellett a szervezet az EU-n belül is kifejti munkáját. Kezdeményezésükre az Európa Parlament 2007 óta kiemelten foglalkozik az élelemhez való jog érvényesülésével. A közelmúltban felszólította az Európa Bizottságot, hogy a Közös Agrárpolitikát a jövõben élelmiszerbiztonsági szempontok figyelembevételével értékelje. Így – többek között – az élelmiszereknek elõnyt kell élvezniük az üzemanyagokkal szemben, tehát az üzemanyag célú gabonatermesztés EU-támogatása már nem indokolt.
Mindezen kezdeményezések azonban még mindig inkább puha szabályokat biztosítanak csupán az éhezés visszaszorítására. Az éhezés határértékének pontos megállapítása, és minimálisan ennek a szintnek állampolgári jogon való biztosítottsága egyelõre nem várható.
