Túl a Lipóton
Ha a társadalom jobban ismerné a pszichiátriai betegségeket, akkor nem lenne olyan vélemény, hogy az elmebetegek és a pszichiátriai betegek veszélyesek. (Nagy Zoltán, a Semmelweis Egyetem ideggyógyász professzora) Az OPNI-t (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007. december 31-én zárták be. Az indoklásban két tényező szerepelt, az egyik, hogy az épület rossz állapota miatt nem alkalmas betegellátásra, a másik pedig gazdasági ok, egyszerűen nem éri meg működtetni az intézményt. Az OPNI-ból elküldött betegek sorsáról és kilátásairól beszélt Soltész Ágnes a Soteria alapítvány kuratóriumi elnöke és Szilágyi Júlia pszichiáter, az Egál április 27-ei műsorában.
Schwartzer Ferenc 1848-as javaslatát figyelembe véve, 1851-ben, a Bécsben székelő Belügyminisztérium által felkért tudósok véleményére alapozva tudományosan választották ki a pszichiátriai intézet helyszínét, Lipótmezőt. Ludwig Zettl tervei alapján épült fel az 500 beteg gondozására szolgáló épület. A műemlék tradíciójával együtt alkotja, illetve alkotta kulturális örökségünket. A bezárás előtt 900 ember dolgozott az OPNI-ban és 849 fekvőbeteg-ággyal rendelkeztek. Az intézményben számtalan kutatólabor is működött a betegállatás mellett.
A valódi okokat nem lehet tudni, hogy miért is kellett bezárni a 140 éves műemléképület kapuit. – mondta Szilágyi Júlia. Az Egészségügyi Minisztérium soványka válasza az, hogy az épület üzemeltetése gazdaságtalan, drága a fenntartása.
Annak ellenére, hogy az épületet bezárták, nem adták el, állami tulajdonban van, folyamatosan őrzik, csak a speciális betonba ágyazott MRI készülék hűtésére havonta 500.000 forintot költenek.
A hivatalos indokláson kívül olyan városi legendák is szárnyra kaptak, hogy Lipóton közös helységben, slaggal locsolva mosdatták a betegeket. Az ilyen kitalációkra semmilyen reális alap nem létezik a pszichiáternő szerint.
Soltész Ágnesnek ambivalens érzései vannak az intézmény bezárását illetően. Szakmai, financiális szempontból valóban nem volt fenntartható az intézmény. Véleménye szerint nem az a baj, hogy bezárták az OPNI-t, hanem hogy a rendelet meghozatala előtt nem dolgoztak ki tervet, hogy megfelelően elláthassák azokat a betegeket, akik kikerültek innen.
Az OPNI bezárásával kb. 5-600 beteg ember került utcára, bizonytalan kilátásokkal. Akik szerencséseknek mondhatók, azok vagy saját lakásukba, vagy rokonokhoz, barátokhoz mentek. Sokan Budapest környéki állami vagy civil ellátórendszerekbe kerültek, szétszórva megjelentek a betegellátásban, szociális ellátásban. A szociális ellátás alatt a pszichiátriai betegek nappali és közösségi ellátását kell érteni.
Szociális munkás dolgozik az érintettel, annak családjával, környezetével. Azonban azoknak a betegeknek, akiknek valóban szüksége lenne a szolgáltatásra, csak egytizede tudja igénybe venni azt. – mondta Soltész Ágnes. A másik probléma Szilágyi Júlia szerint, hogy azoknak a pszichiátriai otthonoknak, amik azért jöttek létre, hogy ha netán az OPNI-val bármi történne, akkor megfelelő ellátást biztosítsanak, nem elég a befogadóképessége, a betegek egyszerűen nem férnek be.
A szakmai és alapjogi aggályokat az olyan betegek sorsa jelenti, akiket a minél gyorsabb ágyszám-csökkentés érdekében elbocsátottak az intézményből. Jelentős számban közülük kerültek ki az ellátás nélkül maradó betegek. Pszichés zavaruk következtében sokuk nem rendelkezik a betegségükkel kapcsolatos belátási képességgel, ezért visszautasítják a kezelést, és problémáikért nemegyszer az őket kezelő intézményt, orvosaikat okolják. Ők azok, akik elbocsátásuk után rövid időn belül, vagy nyomban abbahagyják a gyógyszerek szedését, nem mennek el az ideggondozóba. A pszichiáternő azt a feltevést, hogy a Lipótról kikerült betegek hajléktalanszállókban kötnének ki, szintén a városi legenda kategóriába sorolta. Előfordul ilyen, de nem jelentős számban.
Sokakban vetődik fel a kérdés, hogy akkor most őrültek mászkálnak-e az utcán. Fontos különbséget tenni a személyiségzavar és a pszichiátriai betegség között, illetve leszögezni, hogy azokat, akik veszélyt jelentenek másokra, nem eresztették szélnek. – mondta Szilágyi Júlia.
A személyiségzavar olyan kóros magatartásbeli, érzelmi tulajdonságokra, megnyilvánulásokra utaló összefoglaló fogalom, melyek tartósan és jelentősen eltérnek a társadalmi, kulturális elvárásoktól. Az így megjelölt ember személyiségében ezen eltérések hosszan (akár egész élete során) fennállnak, viselkedés-, reagálásmódja legtöbbször markánsan eltér az egészségesétől. A személyiségzavar fő jelei a beteg egész életében veszélyforrást jelentenek a mindennapokban. Környezetükkel szinte mindig problémás a viszonyuk, állandó feszültségekkel terhelt.
Ezzel ellentétben a pszichiátriai betegségek a depresszív és szorongásos kórképek, alvászavarok és függőségi problémák különböző formái. Olyan embereket érintenek, akik úgy viselkednek és gondolkodnak, mint bárki más. Dolgoznak, családjuk van, saját magukat sem, és mások sem tartják őket őrültnek. Viszont szoronganak, nem alszanak, üresnek és kimerültnek érik magukat, valami elveszett belőlük, ami korábban megvolt. Nem tudnak örülni úgy, mint régen. Életük defenzív, kényszerek, függőségek tartják fogva őket. A láthatatlan börtön falai veszi őket körbe.
A pszichiátriai betegek állapotát kordában lehet tartani, a személyiségzavarosokét nem.
Soltész Ágnes szerint nagyon sok nehéz és sokrétű tennivalója van az országnak, hogy elinduljon a javulás útján ebben a témakörben. A legfontosabb a társadalmi érzékenyítés. A gyermekekre kéne fektetni a hangsúlyt, mert ők az „utánpótlás” Szilágyi Júlia szerint. Ma Magyarországon a 14-18 év közötti korosztály ellátása gyakorlatilag nem létezik. Budapesten továbbra is megoldatlan a serdülők akut pszichiátriai ellátása, illetve az ambuláns kezelése is.
Mindemellett nem lehet kiemelni a gyermeket a családból, társadalomból, hiszen ő a rendszer egyik eleme, és ha csak az egyik elem nem stimmel, az már magáról a rendszerről is elmond valamit. A pszichiátriai betegek nagy létszámú bentlakásos intézményeit tagolni kellene, mert jelen pillanatban is sok beteg várakozik, akik egyszerűen nem férnek be ezekbe az intézményekbe.
A jelenlegi „félkatonai rendszer” helyett normális körülményeket kellene biztosítani a betegeknek- mondta Soltész Ágnes. Sokszor emberhez nem méltó, szigorú szabályok kötik az intézetben élőket. Az ilyen intézmények helyett megoldás lehetne a betegek lakóhelyre, társadalomba való reintegrálása. Tovább nehezíti a pszichiátriai betegek helyzetét, hogy a társadalom stigmaként tekinti kezelésüket. Erre a prevenció lehetne megoldás.
A probléma megoldásának fontos része, hogy a pszichiátriai betegek kezelését ne pusztán egészségügyi ellátásnak tekintsük. Szilágyi Júlia szerint ez egy összetett probléma. A kezelés az egészségügyi ellátással kezdődik ugyan, de pár hét múlva már szocializációs, rehabilitációs probléma. Ezért nem csak a rendszer egyik lépcsőfokát, hanem az egész rendszert kellene kiépíteni.
Szilágyi Júlia és Soltész Katalin egyetértenek abban, hogy jelenleg politikai részről semmilyen kísérlet nem létezik az egész társadalomra kiható probléma orvoslására.
