Otthon az intézet után
A gyermekvédelmi gondoskodásban felnövekvő fiatalok életkezdése sok tekintetben nehezebb a családban nevelkedő társaikénál. A felnőtt életvitel egyik elengedhetetlen feltétele a lakhatás megoldása. A fiatalokat törvény által meghatározott otthonteremtési támogatás segíti ezen a területen. A jogszabályok és gyakorlatok azonban több ponton ellentmondásosak. A témáról Hazai Istvánnét, a Fővárosi Önkormányzat Gyermek- és Ifjúságügyi Ügyosztályának vezetőjét, valamint Volenszky Hajnalkát egy budapesti utógondozó otthon munkatársát kérdeztem.
A 18. születésnapunkon bár jogi szempontból mindannyian felnőtté válunk, életvitelünk nem változik meg egyik pillanatról a másikra, a felnőtt léthez szükséges javakat és stratégiákat csak lépésről lépésre tudjuk megszerezni illetve elsajátítani. Míg a családban nevelkedő fiatalok akár még hosszú éveket eltölthetnek a szülői házban, sőt bizonyos esetben családjuk a lakáshoz jutásban is támogatni tudja őket, családon kívül nevelkedő társaik számára ritkán elérhetőek ezek a lehetőségek.
A ’96-os gyermekvédelmi törvény fontos áttörést hozott amikor a fiatalok utógondozói ellátásának felső határát 24 éves korra emelte – véli Hazainé. „Ez azért fontos, mert a legtöbb fiatal iskolai lemaradással küzd, így 18 éves koráig még az érettségiét sem tudja megszerezni, felsőfokú tanulmányai pedig évekig elhúzódhatnak”. Az utógondozás során a fiataloknak lakhatást és ellátást biztosítanak, ugyanakkor már döntéseket, vállalásokat is elvárnak tőlük. Ez egyfajta átmenet a passzív gyermeki lét, és az autonóm felnőtt életvitel között. Jövő évtől azonban a korhatárt 21 évre csökkentik, és ezután csak azok részesülhetnek utógondozásban, akik felsőfokú tanulmányokat folytatnak. Ugyanakkor a fiatalok sokszor rövidebb-hosszabb ideig szüneteltetik tanulmányaikat, vagy átjelentkeznek más képzésre. erre az útkeresésre az új rendszer nem ad lehetőséget. „Pedig a családban élő gyerekeknél is sokszor 10 évig tart, míg elvégeznek egy egyetemet, akkor miért gondoljuk, hogy ezeknél a fiataloknál más a helyzet?” – teszi fel a költői kérdést Hazainé, aki szerint a változás korántsem előnyös. Véleményét a gyakorló utógondozó, Volenszky Hajnalka is osztja.
Mindenesetre az utógondozás előbb-utóbb véget ér, és a fiataloknak valamilyen otthonra szert kell tenniük, ha nem akarnak hajléktalanná válni. A fiatalok számára 30 éves korig vehető igénybe – szintén ’97 óta – az otthonteremtési támogatás, melynek maximális összege a mindenkori minimálnyugdíj 60-szorosa, jelenleg 1.710.000 Ft. Ebből az összegből bizonyos vidéken esetleg lakást, házat is tudnak vásárolni a fiatalok, budapesti társaiknak azonban erre aligha van lehetőségük. Ők ezt az összeget lakásfelújításra, bérlésre, lakáshitel felvételéhez vehetik igénybe. Bár már jogilag felnőttek – mindezt csak utógondozóval együttműködve tehetik meg. A pénz pedig a bérbeadó számlájára érkezik. Bár a fiatal dönthet arról, hogy mire használja fel a támogatást, magához a pénzhez legtöbb esetben nem férhet hozzá. Felnőtt, de mégsem az. A szakemberek szerint erre azért van szükség, hogy a fiatalt „megvédje saját magától”, nehogy idejekorán valami másra elköltse a pénzt, és az utcára kerüljön. Az érvelés abszolút érthető, ugyanakkor kérdéses, hogy mindezek a folyamatok mennyiben segítik hozzá a fiatalt, hogy felnőtt módjára hosszú távon felelősséget tudjon vállalni, és ne csússzon ki alóla a talaj, ha 5-10 év múlva lejár a bérleti joga, és már az utógondozó sem fog a háta mögött állni.
Arról azonban nem készülnek felmérések, hogy az állami gondoskodásban felnövekvő fiatalok mekkora hányada válik hajléktalanná rövidebb-hosszabb távon. A szakszolgálatok csak a visszajáró – általában sikeresebb - kliensektől kapnak visszajelzéseket. Normális utánkövetés nélkül viszont aligha értékelhető hitelesen az intézményrendszer hatékonysága.
Az otthonteremtési támogatás ugyanakkor nem minden állami gondoskodásban nagykorúvá váló fiatalnak jár azonos mértékben. Aki például nem töltött el legalább 3 évet nagykorúsága előtt a rendszerben, az egy fillért sem kap, aki pedig az évek során családi pótlékából, esetleg örökségéből pénzt takarított meg, az szintén levonásra kerül az alig több mint másfél milliós összegből. „Mindez arra motiválja a fiatalokat és az ellátórendszert, hogy ne takarítsanak meg semmit, inkább vásároljanak tartós használati eszközöket, bútorokat, vagy éppen külföldi utazás, jogosítvány költségeit fedezzék belőle.” – véli Volenszky Hajnalka.
Tehát, míg az átgondolt pénzügyi stratégia, megtakarítás hiányát gyakran problémaként emlegetik a gyermekvédelmi gondozásban felnövő fiatalok kapcsán, addig a rendszerben több helyen kimutatható, hogy ezeknek a készségeknek elsajátítására, fejlesztésére nem motivál, vagy nem megfelelő módon motivál a rendszer.
Ugyanakkor nem csak az elvek, a jogszabályok és a gyakorlat között érzékelhetünk ellentmondásokat, hanem az ellátórendszer egyes intézményei között is. A szociális lakások terén – melyek a szakértők véleménye szerint túl alacsony számban érhetőek el Magyarországon – például a fővárosi pályáztatási gyakorlat hozza lehetetlen helyzetbe a kedvezményezetteket. A főváros ugyanis évente többször kiír pályázatot szociális bérlakások kiadására, mely pályázatban a volt állami gondozottak előnyt élveznek a kiírás szerint. Ugyanakkor nyertes pályázat esetén 15 napon belül kell megkötni a szerződést, különben a lakást másnak utalják ki. Ez az időtartam azonban nem elég arra, hogy a gyámhivatal belső ügyviteli rendje szerint engedélyeztesse a szerződést és kifizetést. Ez a procedúra jogszerűen 30 napot venne igénybe. Ebből adódóan az utógondozóknak minden kiskaput kihasználva kell versenyt futniuk az idővel, hogy a lakás ne ússzon el, hanem a hivatalnokok ügyrendjét felgyorsítva, valóban alá tudják írni a szerződést 15 napon belül. A problémát az érintettek minden évben jelzik, de a pályázati kiírások nem változnak. Volenszky Hajnalka szerint a Fővárosnak kellene figyelembe vennie a Gyámhivatal kereteit, hiszen itt csak a jogerőre emelkedés vesz igénybe 15 napot. Hazainé szerint a gyámhivatalnak kellene kicsit csipkednie magát. A felelősök és okok keresgélése nélkül annyit minden esetre megállapíthatunk, hogy az intézmények közötti együttműködés bőven hagy kívánnivalót maga után.
Az is elképzelhető, hogy ha kicsit több szociális bérlakás lenne elérhető, a pályáztatók is teljesíthetőbb feltételeket állítanának fel. Jelenleg azonban nincs átfogó szociális bérlakás program Magyarországon. Az, hogy melyik kerület hány ingatlant ajánl fel erre a célra, főleg polgármester függő – állítja Hazainé. Volenszky Hajnalka megfigyelése szerint bizonyos kerületekben (pl.: VII, XIV.) mindig számos bérlakást lehet megpályázni, más kerületekben alig vagy soha nincsenek megpályázható lakások. Az, hogy a bérlakások száma az aktuális polgármester nyitottságától függ – semmiképp nem tekinthető átlátható és számon kérhető gyakorlatnak.
A nehezen átlátható, számon kérhető intézményrendszerek természetesen aligha ösztönözhetik hitelesen a fiatalokat arra, hogy ők maguk előretekintőek, megfontoltak és racionálisak legyenek saját életüket érintő döntések meghozásában. Főleg akkor, ha hiába tanulnak jól és takarékoskodnak, akkor sem remélhetnek többet, egy hámló falú szoba-konyhás lakásnál.
